6. rész - Mozgalmas délelőtt

Kedden reggel, miután felkeltem (másodjára, hála Bloom-nak) és megláttam a tükörképem pánikba estem. Egyrészt, mert úgy néztem ki, mint egy bohóc, de nem az a kedves, aranyos fajta, aki lufit fúj a gyerekeknek. Inkább, mint egy elmebeteg, aki most szökött a börtönből. Megpróbáltam rendbe hozni a hajam, de a fésű meg-megakadozott benne és csak rontottam a helyzeten. Igen, ezen még tudtam rontani. Végül úgy döntöttem, hogy megfürdök, megmosom a hajam és hátha a hajbalzsam segít. És lám, Isteni csoda történt. Fél kilencre sikerült emberi lényként kinéznem, habár a hajam még vizes volt, de nem felfelé, hanem lefelé állt, ami már győzelem. Azonban lekéstem az első órámat, ami azt jelenti, hogy majd kunyizhatok jegyzetekért. Végül úgy döntöttem, hogy mivel lekéstem az elsőt inkább otthon maradok. Elég önkényes döntés, nem? Na, mindegy. Legalább volt egy szabad napom, amit együtt tölthettem, kettesben az én drága koreai sorozatommal.

Másnap viszont korántsem volt ilyen szép napom, a szemem alatt, olyan karikák voltak, mintha bevertek volna, pedig nem. Egyszerűen csak rosszul aludtam és addig-addig forgolódtam, amíg le nem estem az ágyról hajnali hatkor. Majd, amikor fel akartam állni lesodortam az ébresztőt a komódomról, ami valahogy benyomódott és neki állt rikácsolni. Kate erre a zajra sem kelt fel, a többiekkel ellentétben. Míg ki nem kapcsoltam a ketyerét hallgathattam az obszcén kifejezéseket, amikkel illettek. A szerencsétlen ébredést követően kikászálódtam a konyhába és neki láttam müzlit csinálni. A mikró kis ajtaját véletlen túl erősen löktem meg és elég nagyot csapódott, ekkor Elena jelent meg a konyhában azzal a kérdéssel, hogy miért hajnalban állok neki enni. Válaszként akkorát ásítottam, mint egy bálna és néztem, ahogy a barátnőm bevágja magát az egyik fotelbe és elkezd olvasni.

Én eközben megmelegítettem a tejet és előszedtem a müzlit. Leültem a kedvenc fekete-piros bárszékemre, ami a konyhában volt az egyik pultnál és elkezdtem enni. Annyira belemeredtem a gondolataimba arról, hogy miképp tudnám kimagyarázni magam a hétfői szituációból, (mármint abból, hogy Kate a "nőm") hogy konkrétan leettem a kedvenc fehér pizsamámat. Ergo a reggelem nem indult túl jól, de gondoltam rosszabb már nem lehet. Miután mind a hat barátnőm felkelt és felhívta a figyelmemet arra az evidens tényre, hogy koszos a pólóm úgy döntöttem ideje átöltöznöm, de előtte felosontam az emeleti mosdóba és fogat mostam. Miután ezzel végeztem, lesétáltam a lépcsőn és felvettem az asztalról a telefonomat, amit még tegnap este hagyhattam ott. Megnéztem a "mai nap koreai szavát", amit meg kell tanulnom és folyamatosan ismételgettem, először csak magamban, utána hangosan. Addie egyre furcsábban nézett, elhúzta az arcát és sanyarúan nevetett.

- Megakadt a lemez?? - kérdezte fülig érő szájjal.

- Hahaha. Mennyi az idő? - mutogattam a csuklómat, mintha egy óra lenne ott.

- Már fél nyolc, lassan indulok, de előtte megnézem, hogy írt-e apa - mondta és felment az emeletre.

A telefonommal a kezemben indultam vissza a szobánkba felöltözni. Kate épp ébredezett, így elhúztam a függönyt. Csonti egy hatalmas ásítás kíséretében felült az ágyon, nyújtózkodott majd rám nézett.

- Mennyi az idő? – kérdezte bágyadtan és letaszította magáról a takarót.

- Fél nyolc körül lehet, egész korán felkeltél - válaszoltam és kinyitottam a szekrényemet.

Miután megfogtam egy fekete trikót, egy szürke szakadt farmert, átöltöztem. Felvettem a fekete cicás zoknimat és a - szintén fekete - tornacsukámat. Miközben valami nyaklánc után keresgéltem, Kate is felöltözött.

- Mit keresel ennyire? - kérdezte miközben a haját fésülte.

- Egy nyakláncot... csak még nem tudom milyet. - feleltem miközben kihúztam egy fiókot remélve, hogy lesz ott valami csodálatos dolog, amit a nyakamba akaszthatok

- Vedd fel azt, ami olyan, mint egy fényképező és közben egy óra is. - tudtam melyik nyakláncra gondolt, de sajnos az a darab a költözés óta eltűntnek van nyilvánítva. Egyszerűen köddé vált.

 - Csak tudnám, hol van... - sóhajtottam. - Ma is a menhelyre mész?

 - Igen. Eljönnél velem? - érdeklődött, én pedig biccentettem.

Kate gyakran végez önkéntes munkát a menhelyen. Általában enni ad nekik (már persze a kutyáknak, nem a menhelyeseknek), elviszi őket sétálni és takarít utánuk. A gimi elején hatalmas állatvédők voltunk, gyűjtést is szerveztünk, plakátoltunk és petíciókat írtunk alá. A plakátunkat összefirkálták, a gyűjtés befuccsolt, a petíciókkal meg nem sokra mentünk. Belőlem szépen lassan kihalt ez az állatvédőszellem, míg Kate-ben megmaradt csak egy kicsit alacsonyabb fokozaton. Már nem az egész állatvilágot akarja megmenteni, hanem ott segít, ahol tud. Így került a városi menhelyre önkéntesnek. Én szeretem az állatokat, soha életemben nem bántottam egyet sem, de szégyen, nem szégyen nekem már nem ez a legfontosabb. 

A menhely a város túlsó felén van, ezért felajánlottam Katy-nek, hogy elviszem kocsival. Nem volt ellenére az ajánlatom, sőt még talán örült is, hogy nem kell gyalogolnia. Autóval öt perc alatt ott voltunk a Tappancs Állatotthon Alapítvány előtt. Kate rutinosan besétált és köszönt a többieknek, bemutatott engem, majd megkérdezte, hogy ma miben segíthet.
- Dextert el tudnád vinni, sétáltatni a barátnőddel? – kérdezte egy negyvenes éveit koptató, hosszú, barna hajú nő.

Kate bólogatott és odasétált egy kennelhez, amiből egy közepes termetű kutya bambult ki hatalmas mogyoróbarna szemeivel. Elkérte a nyakörvet és a pórázt, hogy felhelyezze Dexterre. A kutya izgatottan csóválta a farkát és nyalogatta Kate kezét, de végül sikerült ráaggatnia mindkét eszközt.

- Kate! A szokásos útvonalon menjetek és vigyázzatok vele, mert elég hebehurgya egy kutya, nehogy elszökjön. - figyelmeztetett minket az előbbi nő.

- Rendben! – válaszoltuk szinkronban, magamban még azt is hozzáképzeltem, ahogy szalutálunk és katonásan elballagunk. Túl sokat filmeztem a lányokkal.

Az ajtón kilépve beleléptem valamibe, amiről először azt hittem, hogy sár aztán feltűnt, hogy napok óta nem esett, így megnéztem a talpamat. Igen, ez nem sár volt. Kate észrevette, hogy megálltam, ezért hátrafordult. Egy pillanaton belül hatalmas nevetésben tört ki, én pedig nem tudtam mit kezdjek a talpamon díszelgő kutyaürülékkel. Katy azt mondta, hogy a sarkon van egy kút ott mossam meg a cipőm előtte viszont kenjem bele a fűbe. Úgy töröltem bele a lábam, mint egy támadni készülő bika és még a füvet is kitapostam. Hupsz, bocsi fű.

Kate tényleg jól ismeri a környéket, a kis fekete kút is valóban ott állt, ahol mondta. Azt hiszem ennél jobban csak akkor örültem ilyesfajta kútnak, amikor még nyolcadik végén ökotáborban voltunk és egy több, mint 15 km-es túrát tettünk meg döghőségben. Igen... régi szép idők...

Odadugtam a cipőmet a kút alá, Katy pedig mielőtt megnyomta volna a fogantyút, ezáltal pedig szabad utat biztosított volna a víznek jól a csuklója köré tekerte Dexter pórázát, nehogy akár véletlenül is elszökjön. Barátnőm először fél kézzel próbálkozott a kútnál, de semmi. Másodjára már mindkét kezét bevetette a cél elérésének érdekében, de a fekete fogantyú meg se moccant.

- Te, szerintem ez beragadt - jelentette ki, majd tovább erőlködött.

- Ugyan már, csak gyenge vagy. - szóltam le azonnal.

- Anyukád! - kontrázott és közvetlen, hogy ezt kimondta nemes egyszerűséggel ráült a fogantyúra, ami hirtelen tövig lenyomódott, a víz nagy erővel kispriccelt, Kate a földön landolt, a cipőm meg telement vízzel. És nem, nem csak az, amelyiket odatartottam. Gyerekek, a tanulság, hogy ne üljetek rá kutakra.

- Ó, a fene..! - szitkozódtam a cipőmre pillantva. - Te meg ne röhögj már ilyen törvénytelenül! - szóltam rá az azóta is a földön ülő, és rajtunk (vagy még inkább rajtam) nevető barátnőmre. Igyekeztem szigorú pillantásokat vetni rá, de akaratlanul is elvigyorodtam, főleg mikor feltűnt, hogy nem csak én jártam meg, ugyanis Katy a sárban landolt. Felvettem a szétázott cipőmet és felhúztam a földről a barátnőmet, majd feltűnt valami.

- Öö.... Kate, hol a kutya? - néztem szét, magunk körül. Hétalvó barátnőm arcáról úgy olvadt le a mosoly, mintha a mirelit halrudakat bedugtuk volna a sütőbe. (Jól van, azt hiszem, kissé éhes vagyok, de remélem a lényeg azért lejött.)

- Úristen... Dexter! - kezdte azonnal hívogatni a kutyát. Az esélyeink nem tűntek épp fényesnek, az egyik oldalunkon egy viszonylag forgalmas útkereszteződés, a másikon meg bokrok és fák. Talán azért, mert ismeri a kutyát, vagy, csak azért mert a másik eshetőségbe, nem mert belegondolni, azonnal a bokrok közt kezdte a keresést, én meg segítettem neki. Ha eddig nem úgy néztünk ki mintha hajléktalanok lennénk, hát most tuti ezt a látszatot keltettük. Két lány, az egyiknek cuppog a cipője és térdig átázott a nadrágszára, a másik farmerének feneke tiszta sár, ahogy a két tenyere is, valamint mindkettő hajában levelek és ágak díszelegnek. Tehát, ha bárki látott volna két lányt, akire illik a leírás, kérem, értesítse a rendőrséget. Ez a két személy beszámíthatatlan és a napokban szöktek meg az elmegyógyintézetből.

Már vagy 4 perce kutathattunk Dexter után, amikor a hátunk mögül óriási csattanást hallottunk. Kate az ijedségtől moccanni sem bírt, én viszont ösztönösen hátrafordultam és az aszfaltot kezdtem el vizsgálni. Dextert kerestem, legalábbis azt, ami maradhatott belőle. Sehol nem láttam, még egy szőrcsomót sem, ami arra utalt volna, hogy bármi baja esett, így körbenéztem, mert rájöttem arra, hogy ha nem a kutya sérült meg, akkor valószínűleg valaki más és igazam lett. A kereszteződésnél két autó állt, behorpadtan, az egyiknek még a fényszórója is tropára ment. Pánikszerűen fordultam Kate felé és remegve kinyögtem egy fél mondatot.

- Hívjam a…? - kezdtem el, de akkor Kate már javában tárcsázta a mentőket.

Ezután odafutottam az egyik autóhoz, amiben egy nagyjából korombeli - ha nem idősebb - nő ült. Ránézésre nem volt baja, de még nálam is riadtabbnak tűnt és félő volt, hogy bármilyen belső sérülést szerzett az ütközés során, így azt tanácsoltam neki, hogy üljön le az útszéli padkára. Habár nem tudtam, hogy ez jó ötlet-e, de annál biztosan jobb, mintha az útközepén ülne egy összetört kocsiban. Elkísértem és segítettem neki leülni, mert annyira megijedt szegény, hogy azt sem tudta hol van. Én is a sírás határán voltam, mert gőzöm sem volt arról, hogy ilyenkor mi a teendő, pedig elméletileg tanultunk elsősegélyt és habár ő látszólag nem szorult rá mégis attól féltem, hogy egy másodperc múlva elkezd fuldokolni mellettem és nem jut eszembe semmi, amivel segíthetnék rajta. A szívem olyan hevesen vert, mint utoljára talán az első csókomnál, de ez azért egészen más volt. Félve hagytam ott a lányt, aki magában motyogott valamit, de olyan sokkos állapotban volt, hogy szerintem ő sem értette mit beszélt. A másik autó sofőrje már egy fokkal szerencsésebb helyzetben volt. Egy idős – talán 60 év körüli – néni ült benne, feleannyira sem megrázkódtatott állapotban. A néni lehajtotta az ablakot és kissé ijedten pillantott felém. Eközben Kate odasétált az utcajelző táblához, hogy pontosan elmondja a baleset helyszínét és annak körülményeit, én pedig megkérdeztem a nénit, hogy van-e valami baja.

- Eléggé megütöttem a térdemet, nem tudom, hogy rábírok-e állni. – mondta feszülten, de azért megpróbált kiszállni az enyhén füstölgő, behorpadt oldalú járműből, én pedig igyekeztem segíteni neki.

Már épp lépett volna ki, amikor felszisszent. Ekkor a szívem kihagyott egy ütemet: féltem, aggódtam és kíváncsi is voltam egyszerre.

- Mi a baj? – kérdeztem riadtan, a néni rám nézett és az arca egyre sápadtabb lett.

- Lehet, eltört a karom is… – mondta és habár kicsit abszurdnak találtam, de inkább segítettem neki visszaülni, mint, hogy közöljem, hogy „Kutya bajod!”, aztán kiderüljön, hogy mégis. A kutyáról pedig hirtelen újra eszembe jutott mit is csináltunk a baleset előtt.

- Dexter?! – fordultam meg, de nem volt sehol.

Odafutottam Kate-hez, miután szóltam a néninek, hogy mindjárt jövök. Reszketve, dadogva elmondtam Kate-nek, amit az idős hölgy mondott és ő ezt továbbította a mentősöknek, ezt követően én visszamentem a nénihez, Kate pedig ott maradt a lánnyal, aki még mindig remegett. A mellkasomban heves fájdalmat éreztem, hallottam a pulzusomat egyetlen tapintás nélkül és azt, ahogy lüktetett a vér a fejemben. Minden olyan hirtelen történt, egyik percben még a kútnál álltunk, utána a kutyát kerestük, majd bumm. Félpercenként nyeltem egyet-egyet idegességemben. Még számomra is óráknak tűnt amíg megérkeztek a mentősök, azt elképzelni sem mertem mit érezhet az, aki áldozatául esett ennek az egésznek. Ők aggódtak az anyagi károkon, a saját épségükön, azon, hogy a családjuk mennyire fog aggódni, ha tudomást szereznek a karambolról, stb.

Két férfi szállt ki a helyszínre érkező mentőautóból, hogy szemügyre vegyék a sérülteket. Kate-tel lélegzetvisszafojtva figyeltük, ahogy a mentősök megvizsgálták a két nő életjeleit, rögzítik az idős hölgy vélhetően törött karját és külső sérüléseket, esetlegesen belső vérzésre utaló nyomokat keresnek rajtuk. A rendőrök valahol a vizsgálatok közepén érkeztek és mivel a két érintettet lefoglalták, felénk indultak, hogy mint szemtanúkat kihallgassanak. Sajnos nem voltunk túl nagy segítség, hiszen maga a baleset bekövetkeztekor mindketten háttal álltunk, de készségesen elmondtuk amit tudtunk, majd elengedtek.

Majdnem minden rendben volt, a remegésem kezdett múlni, a pulzusom pedig csökkenni, de egy valami még hiányzott. Dexter.

- Nincs valami varázsszó amire idejön? - kérdeztem az aggodalmasan a bokrok felé meredő barátnőmet. - Mondjuk "Dexter, száguldj!"?

- "Dexter, száguldj!"? Ez most komoly? - nevette el magát. Olyan hü.. ZSENI VAGY! - kiáltott fel hirtelen.

- Tudom, ez alap, de... most miért is?

- Én barom.. - kezdett turkálni a zsebében és előhúzta a kulcstartóját, amin lógott egy kis fémszínű izé, amit a szájába vett és elkezdett fújkálni, de az nem adott ki semmilyen hangot. Erősen aggódva Katy mentális egészségi állapotáért felé fordultam:

- Ömmm... értem én, hogy megráztak a történtek, de attól még, hogy a kulcstartódat a szádba veszed és megpróbálsz belőle lufit fújni még nem jön vissza a kutya.

De alighogy befejeztem a mondatot, valami hátulról erősebb belebökött a vádlimba, hátra fordulva pedig megláttam a csaholó Dextert, akire Kate villámgyors mozdulatokkal feltette a pórázt.

- Meg vagy végre, te kis csavargó. Hát illik így frászt hozni rám? - dögönyözte Katy. - Neked pedig Brii, bemutatom a kutyasípot. - tolta elém a kis fém dolgot, amit nemrég még annyira fújkált. Ja, hogy az az volt.

Miután megkerült az a fránya dög elindultunk a menhelyre, útközben Kate a kavicsokat rugdosta és a balesetkor történtekről beszélt.

- … nem az övé volt az autó, hanem a barátjáé és leginkább attól félt, hogy mit fog szólni, mikor meglátja, hogy tönkretette az autója elejét, mert belehajtott egy másik kocsi oldalába.  – mesélte el azt, amit a lány mondott neki.
- Szegény néni… - válaszoltam a hallottakra és lehajtottam a fejem.
- Mi van a nénivel? – nézett felém Kate.
- Hát… neki ütközött egy csaj, még csak nem is a saját kocsijával és utána nem a néniért aggódott, hanem magáért – motyogtam.
- Biztos aggódott a néniért is – válaszolta Csonti, mire én csak hümmögtem.

A menhelyre megérkezve, az a hosszú, barna hajú nő fogadott bennünket. Szemében aggodalom és idegesség ült, azonnal letámadott minket.

- Mégis mi tartott ennyi ideig? Már kezdtem azt hinni, hogy elloptátok Dextert! – kiabált ránk nem túl kedvesen. (Egyáltalán lehet kedvesen kiabálni?)

- Az a helyzet, hogy… – kezdte el elmesélni a történetet Kate, bár annyit szépített rajta, hogy kihagyta azt a részt, amikor elhagytuk útközben a kutyát.

Elmondott mindent, a balesetet, a mentőket, a rendőröket és a nő arca a korábbi idegesből kicsit nyugodtabbra váltott. A szemeivel már nem hunyorított, a szemöldökeit is felengedte normál pozícióba és már nem tűnt olyan félelmetesnek. Miután Kate a mondandója végére ért, még egyszer alaposan végig mért bennünket és kérdőn nézett ránk.
- Értem, ugyanakkor jobban örültem volna, ha engem is értesítetek a dologról. De nem fogok veszekedni. Arra viszont kíváncsi lennék, hogy mi történt a ruhátokkal és miért vannak levelek meg ágak a hajatokban.
- Hát az úgy volt, hogy… – kezdtem el.
-  Dexter belelökött minket az árokba – mondta Kate, de vele nagyjából egy időben én is megszólaltam.
- Elejtettem a karkötőm és elkezdtük keresni! – hadartam, majd egymásra néztünk és egyre kínosabban éreztem magam. Nos, a telepátiát még gyakorolnunk kell.

A nő végül úgy döntött, hogy nem kérdezősködik, örült, hogy meg van a kutya, de ha lehet, legközelebb ne jöjjek. Azt már nem fejtette ki, hogy pontosan mi rosszat tettem, de ő tudja. Legalább van okom arra, hogy mért nem vagyok önkéntes: mondhatni kitiltottak. Az már más tészta, hogy nem is én hagytam el a kutyát –bár erről a nőnek halványlila gőze sem volt–, de ha ezt elmondtam volna, akkor Katy sem jöhetne és kettőnk közül ez neki sokkal fontosabb. Így végül beletörődtem, hogy még önkéntesnek sem kellek. A menhelyes emberkék még nagyban beszélgettek a balesetről, mikor Kate megfogta a kezemet és kiirányított, az ajtóba érve intett egyet a többieknek, majd kimentünk. Pontosabban, én kicuppogtam, mert a cipőm még mindig vizes volt. Ahogy a kocsi felé sétáltunk azon gondolkoztam, hogy hogyan ültethetném be Katy-t anélkül, hogy végül egy sáros fenéklenyomat díszelegjen az anyósülésemen. Miközben ezen agyaltam a cipőm nagyon furcsa hangot adott ki. Lelassítottam és megemeltem a talpamat, hogy megnézzem minden oké-e.

- Ilyen nincs! – hüledeztem, mert sikerült ismét belelépnem a kutyapiszokba. – Bemegyek és megfojtom azt, aki nem képes eltakarítani a kutyája után. Ah! – kiáltottam idegesen és, hogy letöröljem a talpam ismét kitapostam egy füves részt. – Ezt nektek! Legközelebb az egészet kitaposom! – mondtam idegesen. 

- Brigitte. Izé. Az a bácsi nagyon furcsán néz ránk – bökte meg Kate a vállam, majd feltűnésmentesen rámutatott a szemben lévő házból kikukucskáló idős emberre.
- Azt hiszem ideje menni– mondtam tettetett mosollyal és kinyitottam a kocsi ajtaját. Jól kezdődött a napunk.