11.rész Minden kezdet nehéz...

  Tudjátok milyen rossz érzés ha valamit elfelejtetek? Mert én igen. Az egész így kezdődött:
Hétfőn, amikor beléptem az egyetem nagy, kétszárnyú kapuján egy csalódott, végtelenül csalódott arc jelent meg előttem. Ez volt Mr.Stern arca. De most komolyan, hogy a francba tudtam elfelejteni? Ja, igen. Mivel Renie hamarosan vizsgázik, Cindy pedig idén érettségizik, így rám hárult az a megtisztelő feladat, hogy segítsek nekik a tanulásban. Ez eddig oké, de azt senki nem mondta, hogy egyszerre! És lám, szépen lassan így szakadtam ketté.

  Tehát amikor nagy sietve, csapzottan - késésben voltam - beestem a kapun, akkor hittem azt, hogy ennél több magyarázkodás már bele se fér az életembe. Komolyan mondom lassan a létezésemet is kérdőre vonja valaki. Igyekeztem észrevétlenül elmenni mellette, de ez még ötven ember mellett sem ment. Fránya vörös haj. Elpirulva léptem Collin mellé. A kezem rémesen izzadt, lábam remegett. Azt hittem abban a szent percben fogok összeesni.

  - Kitalálom... elfelejtetted, mélységesen sajnálod és valamivel jóvá akarod tenni? - kérdezte olyan hangsúllyal, amitől kirázott a hideg.
A szemébe néztem és már készültem kinyitni a számat, hogy magyarázkodjak, de nem ment. Elakadtam. A tekintete hűvös volt, sértett, amit teljességgel megértek. Az én hibám, hogy elfelejtettem az ígéretem és megvárakoztattam Mr. Sternt.
- Sajnálom - sóhajtottam végül. - Tudja egész héten veszekedtek a szobatársaim, mert megjöttek a számlák és nem értik meg, hogy... áh! Ráadásul majdnem kizártak estére, meg tányérokat dobáltak és... - hadartam végül.
  Az arca megenyhült és hatalmas nevetésben fakadt ki, én pedig csak hadartam tovább, egészen addig ameddig meg nem szólalt a csengő. Új rekord.

  Mikor végre beléptem az előadóterembe, Mr. Stern gyorsan kikerült és az asztalához sietett. Leültem a helyemre és elővettem a pendrive-omat. Miközben a tolltartóm után kutattam a táskámban valaki leült mellém. 

  - Szia! - köszönt a kis, gyík Star Wars hősünk.

-Helló! - köszöntem felvont szemöldökkel - Annyi hely van az előadóban. Miért pont mellém kell leülnöd? - kérdeztem számon kérő hangnemben.

- Bocsánat, ha zavar elülhetek máshová.

- Nem kell, maradj csak. - sóhajtottam kimerülten.

  Mikor az utolsó szót kimondtam már Mr.Stern elmélyülten magyarázott a filmkészítés múltjáról. Szerencsétlenségemre pont akkor kaptam üzenetet amikor épp idefigyelt. Remek, megint magyarázkodhatok.

  Az üzenetben ez állt: "Halii^^ Meg vagyunk mentve!! Találtam egy cuki könyvesboltot, oda keresnek eladót. Ha tudsz hívj fel!

Bloom^^ "

  Komolyan mondom ez a napom fénypontja. Gyorsan visszaírtam, majd elindultam haza.

  Mikor hazaértem már este 7 körül járt az idő. Amikor végre bejutottam a házba újra sokkot kaptam. Egy idegen cipő volt a cipőtart
ón.

  - Ez meg ki a fészkes fene cipője - kérdeztem többnyire magamtól, ugyanis a többiek a nappaliba sereglettek. Kivéve Elenát.

- Kitalálom a szomszéd Luke vagy ki van itt.

- Eltaláltad. Képzeld Adrienne még sütit is sütött neki.

- Nee. Soha semmilyen látogatónknak nem süt süteményt.

- Ja. Mivel eddig csak egy vendégünk volt. Az is Bloom anyukája.

  Ez volt az a pont amikor mindketten fuldoklottunk a röhögéstől. A többiek pedig felvont szemöldökkel bámultak ránk, "ezek mit szívtak?" fejjel. Még a szépfiú is. Jobban megnézve egész helyes. Na jó Brigitte állj le!

  Mivel senki nem csinált vacsorát így gondoltam egyet és elmentem bevárásolni. Vettem mindent. Kivéve tésztát. Na akkor vissza boltba. Mostanában annyira szétszórt vagyok.

  Mikor végre nagy nehezen hazaértem már besötétedett. Becsörtettem az ajtón. A többiek persze még mindig a szépfiú körül legyeskedtek. Komolyan, hogy nem unják még?

  Gyorsan elpakoltam a konyhában, kezet mostam, és hozzákezdtem a zöldség aprításához. Mondanom sem kell, sikeresen elvágtam az ujjam. Bekötöttem kész voltam megbirkózni mindennel. A végeredmény egész tűrhető lett. Sőt finom. Egy pillanat alatt megterítettem 8 főre és asztalhoz hívtam mindenkit.

 -Ezt te csináltad, Bri? - kérdezte hitetlenkedve Cindy.

-Igen. Miért, annyira rossz? - kérdeztem keserűen nevetve.

-Szerintem hihetetlen jó - szólalt meg Luke - Itt mindenki ilyen jól főz és süt? - nézett Addie-re, aki elpirult. 

- Oké, igazából most főztem életemben először - vallottam be nevetve.

-Hű, ahhoz képest konyhatündér vagy - próbált bókolni a vendégünk.

- Te jó isten már ennyi az idő?! - néztem az órámra hitetlen pillantásokkal.

- Igen, Brigitte ennyi. De miért fontos ez annyira? - jött a kérdés az asztal másik feléről, tehát Bloom-tól.

- Azért, mert dolgom van - dünnyögtem többnyire magamnak.

  Mikor felértem a szobánkba Kate már ott várt. Hogy ért fel ilyen hamar? Ráadásul nem is láttam feljönni.

- Hát te?

- Téged kerestelek Brigitte. Beszélnünk kell!

Megijedtem. Szerencsémre csak Collinról volt szó.

  -Szóval most leülsz ide és elmesélsz mindent, ami az elmúlt két napban történt - mutatott az ágyamra.

-Hát...álljunk meg. Mindent tudsz.

-Azóta tényleg nem történt semmi köztetek?! - kérdezte némi felháborodással a hangjában.

-Nem - feleltem szomorkásan.

-Hát jó. Te tudod.

  Körülbelül 10 óra lehetett amikor rájöttem, hogy nekem még meg kell írnom egy beadandót. Villámgyorsan hozzáfogtam. Ahhoz képest, hogy 4 oldalt kellett írnom egész gyorsan kész lettem. Miután elpakoltam magam után lefeküdtem aludni.

  Reggel úgy keltem fel mint akit megnyúztak. Ráadásul még a hajam is inkább egy szénakazalra hasonlított. Gyorsan csináltam belőle egy kontyot majd felvettem egy szokásos kék farmer-fehér póló összeállítást, felkaptam egy fekete tornacipőt, majd elindultam az egyetemre.

  Mikor azonban kiléptem a kapun kisebb sokkot kaptam. Collin a bejárat előtt várt. Fogta magát és minden köszönés nélkül megfogta a kezem, majd rám pillantott. Én csak lassan bólintottam egyet majd elindultunk kéz a kézben.

10. rész - Szabadság és más csacskaságok

- Bri! Brigitte! Brigitte, kelj már fel! Elkésünk! - Kiabálta Elena a fülembe.
- Oké, oké, ébren vagyok! - mondtam olyan gyorsasággal és hangsúllyal, hogy még egy zombi is megirigyelte volna. A nappaliban tekergő lányok (Elena, Kate, Bloom és Cindy) hatalmas nevetésben törtek ki, gondolom, miattam. Gyorsan a tükörhöz siettem, és engem is elkapott az a röhögőgörcs, ami a barátnőimet egy fél perccel ezelőtt. Valaki Oreo-t ehetett a kanapén. Sőt, ebben biztos is lehetek, mert az arcomon egy hatalmas darab keksz foglalt helyet. Gyorsan levettem a kis kekszecskét a helyéről, és megmostam az arcom. Egyébként nem csak a mozgásom tempója hasonlított egy élőhalottéra. A fáradtságtól, kialvatlanságtól, és talán az izgalomtól hatalmas, fekete karikák kerültek a szemem alá, ami pont jól mutatott a sápadt, szinte fehér bőrömhöz. Mire kiértem a konyhába, Cindy már egy nagy tányér kajával várt minket.
- Neked nem tanulnod kellene véletlenül? - kérdezte Renie a húgát, aki egyébként nem soká érettségizik.
- Nyugalom, nővérkém. Én veled ellentétben csak a fejemen vagyok szőke. - Nagyon szerették ezt csinálni. Napi szinten szidták egymást, csak úgy. Poénból. Tisztában voltak egymás és saját hibáikkal egyaránt, így ezek a sértések, csak egyszerű, testvéri heccként szolgáltak, amiből gyakran mi is kaptunk. Egy ideig farkasszemet néztek, majd megölelték egymást, és leültek enni. Kate és Adrienne leült Cindy mellé, Elena, Bloom és én pedig az asztal másik oldalára telepedtünk le. Sült hús volt, saláta ágyon. Nem volt nagy szám, de mégis isteni finom. Mivel nem vagyok egy séfpalánta, így körülbelül ennyit tudok megjegyezni egy ételről. Bementem a fürdőbe, megfürdöttem. És bármennyire igyekeztem, azok a karikák nem akartak eltűnni. Mivel minden megoldást kipróbáltam, ami az eszembe jutott, jobbnak láttam feladni.
Átsétáltam a szobánkba és felvettem az ágyra már kikészített világoskék farmeromat, és az egyik kedvenc, bő pólómat. Egy amerikai zászló mintás karkötőt húztam a kezemre, amit azt hiszem még Kate-től kaptam ötödikben. Hogy-hogy erre még emlékszem, de a töritételek felét elfelejtettem? Megfésültem a hajam, és a kis macis zoknimra felhúztam a fekete tornacsukám. Bloom sétált ki a fürdőszobából. A tekintetünk találkozott, mikor egy ijedt arckifejezést küldött nekem. Gyors léptekkel haladt felém, erőteljesen megragadta az alkarom, és berángatott a fürdőbe. Leültetett a kád szélére. Elővett mindenféle kenceficét, és rám nézett. Egy korrektort fogott a kezébe.
- Mit akarsz azzal...? - kérdeztem kicsit túldramatizálva az egészet, mintha éppen megölni készülne. Elnevette magát, majd komor arccal nekiállt a puha anyagot rákenni az arcomra. A viselkedésétől úgy éreztem, mintha egy film leggonoszabb embere próbálna kinyírni, és várhatom a hősömet. A krémtől viszont olyan kellemes érzés járt körben, mintha én lennék Hamupipőke, és a drága tündérkeresztanyám próbál szürke kisegérből hercegnőt varázsolni belőlem. A tükörbe nézve inkább a második lett igaz. A csúnya, fekete karikáknak hűlt helye sem volt.
- Ez olyan volt, mintha Dumbledore csinálta volna. - csodálkoztam el rajta. A kezembe kaptam egy fogkefét, és Bloom felé tartva elkiáltottam magam. - Legilimens!!
Kicsit furcsállva nézett rám, én pedig vártam a hatást, hogy meghalljam, mi jár a fejében. Nem nagyon akart összejönni, de azért próbálkozni szabad, nem?

- Csajok! Készen vagytok? - Elena jött be az ajtón. Bólogatva sétáltunk utána. Beültünk az autóba. Elena vezetett, mi pedig csak élveztük az utazást. A rádió halkan szólt. Én személy szerint azon töprengtem, meddig fog majd tartani az út. Csak találgatni tudtam, hogy hol járhatunk, mivel egyre több fekete ruhás, hosszú hajú, bakancsos embert láttunk sétálni, álldogálni, vagy éppen valamilyen járművön. Miután leparkoltunk, Elena sietősen elindult a bejárat felé. Nem kérdeztünk semmit, hiszen ki ne várná a találkozót, ha nem látná hónapokig a testvérét? Én mindenképpen. A tempóját felvéve igyekeztünk a kapu felé, ahol felmutattuk a jegyeinket. Bementünk. Még volt vagy fél óra koncertig kezdetéig, de máris rengetegen voltak. Próbáltunk átverekedni a tömegen a színpadhoz jutás érdekében.

- Brigitte! Foghatlak, nehogy elvesszek? - kérdezte Bloom. Válaszul belekaroltam, és folytattam a tolakodást, természetesen úgy, hogy a legkevesebb emberben tegyek kárt. Kisebb-nagyobb sikert el is értem, pont addig a pillanatig, mikor már egy 190 cm körüli, testesebb férfi rá nem lépett a lábamra. Valami "bocs" szerűt mormogott, de látszólag nem nagyon érdekelte a helyzet. Szegény lábam annyira fájt az acélbetétes bakancsától, hogy a fejemben még a lábamputáció gondolata is megfordult. Egy pár métert haladtunk tovább, mikor egy ember nekem jött, aki ezzel neki is lökött a másik oldalamon beszélgető csajnak. Az egy "mit képzelsz magadról" fejet vágva fordult felém. Bocsánatot kértem tőle, ő pedig elfogadta azt. Végre egy kedves ember! Tovább haladtunk. A VIP bejárat láttán még jobban sietni kezdtem, azonban Bloom egyszer csak megállt. A felsőjét vizsgálta, amin most már nem csak egy álomfogó díszelgett, hanem valamelyik ember söre is. - Ez volt az egyik kedvenc felsőm. - Elnevettem magam.
Amint beértünk, és megláttuk a srácokat, Elena futni kezdett. Odarohant hozzájuk, és megölelte Shane-t. Megálltunk mellettük, és arra vártunk, hogy végre megismerhessük őket. Vagy legalább a nevüket megtudjuk. Renie megköszörülte a torkát, hogy végre észrevegyen minket, ne csak trécseljen.
- Jajj, bocsi! Ők itt Shane, Dave, Chris, Zack, és Martin. Srácok, ők a barátnőim. Bloom, Brigitte, és Renie.- mondta. Rá mosolyogtam a fiúkra. Attól, hogy nem fogom őket sokszor látni, még lehetek kedves.
 - Örülök, hogy megismerhetlek titeket csajok, de most le kell lépnem pár percre. - mondta Martin, a gitáros. Próbáltam bememorizálni őket, nehogy eltévesszek valamit. Ennek érdekében jól szemügyre vettem mindegyikőjüket. Martin egy magas, 190 cm körüli, vékony srác volt, csillogó barna szemekkel, és nagy hajjal. Alap színeket viseltek. Abban a szent percben, hogy meglátod őket, ugyanolyannak tűnhetnek, de ez nem igaz. Egyéniek voltak. Egyéniek és különlegesek. Ilyen rövid idő alatt csak előítéletek születhetnek, nem lehet megítélni az embereket ilyen hamar, de az én első benyomásom (bár kissé tovább gondolva) mégis ez.
- Mi is. - Mondtuk őszinte mosollyal az arcunkon. Mivel az idő telik, így gondoltam körülnézek, honnan lenne a legjobb fotózni. Körülnéztem.

- Brigitte! Én azt hiszem haza megyek! Át kell vennem ezt a pólót, és ez egyébként sem az én műfajom. - mondta Bloom a még mindig nedves (és foltos) pólóját nézegetve. Chris, Dave és Zack egy méterre ült tőlünk. Beszélgettek, készültek, és pont meghallották a barátnőm távozását. Odaléptek hozzánk, és olyan egyszerre, mintha betanulták volna, a felsőjére néztek.
- Adjunk egy pólót kölcsönbe? - kérdezte Chris. Bloomy helyében elfogadtam volna, hiszen kedvesnek tűntek és a gesztus is az volt, azonban ő csak megrázta a fejét.
- Akkor csak nem hallgattok meg minket? - kérdezte kíváncsian Dave.
- Csak ő megy. Én maradok fotózni. - Ezt ahogy kimondtam, eszembe jutott, hogy össze kellene szednem a gondolataim. A gondolatkutatás közben megszomjaztam, így keresni kezdtem egy üdítőt. Éppen a turné buszuk mellett haladtam el, mikor beszédet hallottam. Nem akartam hallgatózni, sem zavarni, ezért elosontam mellettük. Vagyis elosontam volna, ha nem kapom el az egyik mondatot.
- ... De tudod, hogy ez nem igaz, El'. Én szeretlek. Tényleg szeretlek. - mondta Martin. A lélegzetem is megállt. Mi van? Ezek most...?

Körülbelül 5 percig állhattam ott, azon a helyen, csak bambulva magam elé, és éreztem, ahogy kezd összeállni a kép. Martin miatt volt néha olyan ideges Elena. És ezért maradt kint néha késő este is. És.... Nyilvánvalóan ez lehetett az oka, amiért volt egy csomó megnyitatlan üzenete. Bocsánatot akart kérni. Bocsánatot, azért a számomra még ismeretlen, de biztosan rossz dologért, amit tett. Mozgolódni kezdtek az emberek, a zaj egyre hangosabb lett. Mindjárt kezdés. Gyorsan eliszkoltam, mielőtt megláttak volna. Pont időben értem vissza a színpadhoz, mivel a fiúk kezdeni akartak. Utánam pár perccel Martin is megérkezett. Figyeltem, hátha rajtakaphatom őket valami apró, cuki pillanatban, de nagyon ügyesen csinálták. Elena később jött mint Martin, és a koncert közben is inkább Shane nevét kiabálta. A fiúk nagyon jók voltak. Minden remekül ment. Elgondolkodtam azon, hogy vajon tudtak-e volna ennél jobban is lelkesedni, örülni, tombolni ezekre a dalokra? Szerintem nem. A képeim nagyon jól sikerültek. Elbúcsúztunk a fiúktól, és beültünk az autóba. Az úton Elena végig azt ecsetelte, hogy mennyire örült annak, hogy láthatta a bátyját, és a koncert sikerességét taglalta. De nekem végig a Martin dolog járt a fejemben.

Abban a szent percben, mikor leparkoltam a feljáróra, és leállítottam a motort, a két lány rögvest kiugrott a kocsiból, és rohantak is befelé. Szép nyugodtan becammogtam az ajtón. A nappaliban Elena a koncerten történteket ecsetelte Kate-nek, Bloomnak és Cindy-nek, természetesen a szaftos részleteket kihagyva.

- Mindjárt jövök! - mondta Renie, és elindult a szobájukba. Amint nem volt olyan feltűnő, utána surrantam. A fülem az ajtóhoz tartottam, nehogy belezavarjak valamibe. Semmi zaj. Kinyitottam az ajtót. Renie az ágyon ült, a telefonját nyomkodva. Nem az a vidám arckifejezés ült az arcán, ami szokott.

- Baj van? - kérdeztem. Megrázta a fejét, és csak mosolygott egyet. - Ömm... - kezdtem, majd rám tört a szófosás, és hadarni kezdtem mindent, ami ma megfordult a fejemben, és a témához kapcsolódott. Egy pillanatig meglepetten nézett rám, mintha lefagyott volna. Elgondolkodott, majd a mosoly visszatért az arcára.

- Tudtam, hogy nem fog sokáig titokban maradni. -Sóhajtott. - Már egy hónapja ez megy. Járnak, szétmennek, megint szeretik egymást. Nehéz rajtuk eligazodni, de szerintem aranyosak. - Meglepődtem. Ennyire kihagyna mostanában a dolgaiból? A gimiben is gyakran értesültem későn a történtekről, de titkon abban reménykedtem, hogy ez az időszak elmúlt.

- És... Mi lesz az egész végeredménye? Elmondhatom neki, hogy tudom? - kérdeztem lassan. Nem voltam benne biztos, hogy ezt meg szabad kérdeznem.

- Hát.. - gondolkozott el, miközben hátratúrt egy csintalanul kilógó szőke hajtincset. - Ha így folytatják tuti, hogy drámával teli életünk lesz. Tippem sincs meddig bírják ki együtt, de én szurkolok nekik. - Pötyögni kezdett a mobilján, kicsit zavarónak éreztem magam, ezért elindultam kifelé. Már a kilincsért nyúltam , mikor utánam szólt. - Felőlem elmondhatod neki. Az a te dolgod. Legalább valaki tudja már. Hátha bátrabb lesz.

-  Bátrabb? Ennyire nem szeretné, hogy tudjam? Vagy hogy tudják? Vajon Shane tudja? Á! Miket gondolok. Ki is akadna.  - gondolkodtam kicsit hangosan, mert amikor kiléptem a szobából, Cindy kicsit furcsán nézett rám. Már pont magyarázkodni akartam, mikor megszólalt a csengő. Gyorsan az ajtóhoz rohantam. Kinyitva egy eddig ismeretlen személy állt előttem.

Barna, rövid haja volt, ami pont jól volt fésülve. Barna szemei gyönyörűen csillogtak, bár ezt észre sem vettem, amíg Kate, Renie és Adrienne ki nem fejtette.
- Szia! -köszönt, és egy bájos mosolyt küldött. Na! Pont ennyi kellett az előbb említett barátnőimnek, hogy előkerüljenek a... a fogalmam sincs honnan. - Tegnap költöztünk a szomszédba, és sajnos csak most volt időm bemutatkozni. Luke vagyok!

 Na igen. Itt volt az a pont, hogy mind három lány elkezdett olvadni.

9.rész-Koncert előtti láz

Azt hiszem egy ideig nem lesz kamerám, hála Cindynek. Mivel ugye a számlák horibilis összegűek így a félretett pénzemet is bele kell adnom,tehát újat nem tudok venni. Tényleg találnom kell egy rendes állást.
Az egész estémet álláskereséssel töltöttem, de egy normális munkát nem találtam. Hirtelen azonban egy ötlet jutott eszembe. Megkerestem Katy-t, aki a szobánkban olvasott fejjel lefelé lógva az ágyról /?/. Mikor berontottam a szobába szerencsétlen majdnem fejre esett az ijedtségtől. Hupszi.
-Ezt most miért kellett? -kérdezte sokkosan.
-Kate segítened kell! -mondam és a sírás kerülgetett.
-Állok rendelkezésedre.
-Tehát ugye a kamerámat eltörte Cindy és a félretett pénzemet is a számlák kifizetésébe kell ölnöm, ezért mostantól szükségem lesz egy részmunkaidős állásra. Tudnál nekem ötleteket adni?
Ebben a pillanatban Cindy robbant be a szobánkba.
-Brigitte beszélnem kell veled. MOST!
-Rendben! -sóhajtottam lemondóan -Mindjárt jövök Kate.
Egyenesen a szobájába vitt. Furcsa volt itt lenni, még soha nem jártam Cindy szobájában önkéntesen. Mindig csak port törölni jöttem föl hozzá.
-Mit szeretnél mondani? -kérdeztem döbbenten.
-Brigitte,tudom hogy most megutáltál egy életre -itt újra sírva fakadt -de szeretném ha tudnád hogy baleset volt.
-Cindy -keztem,de elakadtam egy pillanatra - nem haragszom rád,hiszen előfordul hogy néha nem figyelünk oda egy pár dologra. Ha jól tudom még amúgy is van rajta garancia, majd felhívok egy szakembert aki meg tudja csinálni.
-Azt hiszem -kezdte Cindy - hogy lenne egy dolog amivel tartozom. Meglepődtem.Ekkor felém nyújtotta a kezét amiben benne volt a fényképezőgépem memóriakártyája.
-Köszönöm,legalább az anyag nem veszett el róla.-gyanakodva ránéztem - De lehetne egy kérdésem? Miért volt a gépem itt?
Cindy számított a kérdésemre mert villámgyorsan válaszolt.
- Hajnalban készítettem képeket a napfelkeltéről. Annyira gyönyörű volt.
Másnap reggel azonnal a szakembert hívtam. Elmondása szerint a gépen van garancia. Ennek nagyon örültem, de volt egy bökkenő.Mivel fogok fotózni holnap?
Ekkor eszembe jutott a világ legőrültebb ötlete.
Kezdtem bepánikolni, le akartam tenni a telefont, de már késő volt:
-Halló! Collin Stern?!
-Halló! Ariel?! Mi az isten csudája lehet olyan fontos ami nem ér rá hétfőig? - teljesen leblokkoltam - Ha azt akarja bejelenteni hogy kész a projectje akkor várom az e-mailt. Ha valami más kíváncsian várom.
-Tanár úr! Azt szeretném kérdezni hogy tudnánk találkozni 15 perc múlva? - féltem a választól.
-Azt hiszem lehetséges. Legyen a 4.utca és a 5.sugárút sarkán 15 perc múlva!
-Rendben. Ohh és a fényképezőgépét hozza magával!
-Inkább nem kérdezek semmit. - ezzel letette. Kedvesség mintapéldánya.
15 perc múlva az utcasarkon álltam mikor Mr.Egoista megérkezett a robogójával.
-Jó Napot Ariel! - Miért hív így???
-Jó Napot Mr.Stern! -kissé sokkos állapotban voltam, amit a kezem remegéséről is meg lehetett állapítani.
-Tehát mi volt az az eget rengetően fontos dolog ami miatt ide kellett jönnöm?! -kérdezte némi felháborodással a hangjában.
-Nos szeretném kölcsönkérni a kameráját -szerintem ha tudta volna, az égig húzta volna fel a szemöldökét -mert az enyém egy baleset miatt eltört, de a szervizben azt mondták, hogy minimum egy hét mire megjavítják. Viszont a koncert holnap lesz és azt az anyagot szántam a projektemhez.
-Értem. Nos, rendben oda adom a gépem...egy feltétellel.
-Mi lenne az? -ekkor már izzadt is a kezem.
-Szeretnék -itt elakadt- elmenni veled a koncertre.
Teljesen lehidaltam.Valószínűleg most álmodom és ha felébredek, akkor a puha ágyamban fogom találni magam. Azonban hiába csíptem meg magam, (igen megcsíptem magam) nem ébredtem fel, tehát ez a valóság. Teljesen kiakadtam, de persze csak magamban fortyogtam. Nem mertem megmondani neki, mert hát a kamera mégiscsak kell.
-Rendben legyen. -a válasszal még magamat is megleptem nem csak őt- Holnap este találkozunk ugyanitt, pontban 8-kor.
-Itt leszek... -ekkor olyat tett amire nem számítottam volna. Fogta magát és nyomott egy puszit az arcomra, kezembe nyomta a kamerát, majd elrohant.
Mikor hazaértem konkrétan berúgtam az ajtót. Az emeletről Bloom rohant le lélekszakadva.
-Ilyet ne csinálj még egyszer! -mondta lihegve- Azt hittem betörő vagy.
Válasz helyett inkább csak elmosolyodtam és belül virultam. Ez Bloomnak is feltűnhetett, hiszen rögtön faggatni kezdett hogy hol voltam, kivel voltam?
Mikor elmeséltem neki mindent, csak elkerekedett szemmel bámult rám.
-Ez az ember nem pedofil véletlen??