1. rész - Beköltöztünk.

*Brigitte szemszöge*

Tudjátok, hogy milyen hihetetlen érzés, amikor ott állsz az ajtó előtt, a hideg vaskilincsre tett kézzel, szemeddel a lakók névsorát pásztázva. Az a pillanat, amikor a nevek közt meglátod a neved, felejthetetlen. Ezt a felejthetetlen pillanatot, csak az teszi jobbá, hogy végre nem valami kollégium ajtaja előtt, vagy a szüleim bejáratában álldogálok, hanem a saját lakásomé. Most még osztozkodom rajta a legjobb barátaimmal, de majd egyszer, egy szép napon nekem is lesz fényesen tündöklő palotám. Mint a mesékben. Végül minden álom valóra válik. A háttérben a barátaim zsibongása hallatszott, amit őszintén reméltem, hogy egyszer majd elmúlik, de mikor Cindy is ideköltözött, ez a zaj már csak erősödött.

*1 hónap múlva*

 Reggeli nyüzsgés, mint mindig. A lakás úgy néz ki, mint ahol hurrikán süvített. Ruhák mindenhol, a kanapé színét nem lehet megállapítani, annyi szövetdarab borítja. A konyha asztal egy kész káosz.

- Nem láttátok azt a cuki, kék felsőt, amit az előbb letettem ide? - mászott át Adrienne a kanapén a ruhahalmazban kutatva. Megtalálva, majd felvéve a keresett toppot, átrohant a nappalin, hogy megnézze magát a tükörben.

- Jajj, hogy nem lehetsz még kész! Én már rég készen vagyok! - kiabált Cindy a fürdőből, aki elmondása szerint már rég készen volt, azonban a tükörképének nem tudott búcsút mondani.

- "... O God, that men should put an enemy in their mouths..". Az úgy van, hogy... - motyogott valamit Renie, de sajnos se a végét, se az elejét nem értettem. Az biztos, hogy fontos, mert az angol-francia szakon tanul, ahol a házi gyakran fordítás. Nem is kevés.

- Csajok..? -kérdezte álmos fejjel, elaludt hajjal Kate, és leemelte a fejére lógó zoknit (?). Körül nézett, majd inkább úgy döntött, hogy átalussza a felfordulást.

- Nem láttátok a kocsikulcsot? - kérdeztem. Fogalmam nincs, hogy hová tehettem. Tegnap még megvolt. Gondoltam, megnézem Bloom szobáját, aki még pizsiben ült az ágy szélén és ásítozott. A kezébe tettem az óráját, amire ránézve azt hiszem sokkot kapott. 7.35 van. Az óráink nyolckor kezdődnek. És Bloom-nak nem elég ennyi idő. -Megvan! Az ablakban! - kirohantam a bejárat melletti ablakhoz, és akkor én sokkolódtam le. Nincs meg a kocsi! Nincs a feljárón, biztosan ellopták. Ez megmagyarázza, hogy miért nincs meg a kulcs. -Ellopták a kocsit!! - sikítottam. A lányok káprázó szemmel néztek rám, majd kitört belőlük a nevetés. Még Addie is abbahagyta az átöltözést, amit ma már vagy négyszer újrakezdett.

- Akkor szerinted mi van a garázsba? - kérdezte a nevetéssel küszködve

- Igaz! Ha nincs más jó lesz a biciklim! - mondtam halál komolyan és felkaptam a táskám.

- Brigitte! Eddig is tudtuk, hogy hót sötét vagy, de nem gondoltam volna, hogy ennyire. Tegnap te raktad be a kocsit a garázsba, hogy ha esne az éjszaka, akkor ne legyen "koszos" reggelre.

- Most, hogy mondod... -röhögtem magamon. Amíg a lányok rajtam nevettek én előszedtem pár ruhát Kate-nek és a komódjára tettem, majd fogtam magam és ráugrottam. A vézna barátnőm úgy pattant fel, mint akit ágyúból lőttek ki ezzel a lendülettel lelökve engem. Villámgyorsan megmosakodott, megfésülködött és felvette a ruhákat, majd ránézett az órájára és felénk fordult.

- Egyszer keltenétek fel időben! Csak egyszer! – tárta szét karjait, mi pedig alig bírtuk visszatartani a nevetést.

- Akárhányszor felkeltettünk, vagy felkeltél visszazuhantál az ágyba. –mondta Elena.

- Esküszöm, legközelebb egy vödör vízzel keltsetek! –  hadarta Kate és bekötötte a cipőjét.

Egy tíz perccel később már Addie is megtalálta a megfelelő öltözékét, Bloomy miután feleszmélt a sokkból ő is elkészült, Renie már rég kész volt a beadandójával is, Cindy pedig úgy döntött ő nem fog elkésni miattunk és elment. Elena, Kate és én is készen álltunk az indulásra szóval búcsúzkodtunk, ajtót zártunk és szétszéledtünk. Időközben a kulcsom is előkerült, ami természetesen végig a helyén volt szóval kiálltam a garázsból és elindultam a képzőművészetire. Bloomy és Renie a buszhoz sietett, Kate sulija van a legközelebb, ezért ő csak gyalogolt, Addie a metró felé vette az irányt, Elena-ért pedig jött az unokatestvére és együtt mentek. A képzőművészetire beérve egy érdekesen sikerült parkolás után kiszálltam a kocsiból és berohantam az épületbe. Hál' Istennek az előadás még nem kezdődött el. Ez az első szemeszterem úgy, hogy a lányokkal együtt élünk és valahogy úgy hozta a sors, hogy péntekenként mindenkinek van egy előadása, ami 8-kor kezdődik.

Amikor arra került a sor, hogy egyetemet/főiskolát kellett választanunk mindenki azt a szempontot tartotta szem előtt, hogy közel legyenek az iskoláink egymáshoz, így ha lesz elég pénzünk, tudjunk venni együtt egy közös lakást. Amikor anno gimisek voltunk mindig arról álmodtunk milyen lesz majd együtt lakni, együtt karácsonyozni és együtt melózni. Ahogy teltek az évek és múltak a napok, néhány barát elszakadt tőlünk, de voltak, akik kitartottak és most itt vagyunk. Először mindenki koleszban vagy a szüleinél, vagy épp a szülei régi lakásában lakott, de most már van saját házunk  és boldogok vagyunk, mert még ha szinte csak este vagy épp hajnalban is látjuk egymást akkor is együtt vagyunk egy kicsit.

Az előadóban ülve nagyon izgatott voltam. Nem csak az előadás miatt, ami egyébként is nagyon érdekelt, hanem azért is, mert a tanárnőnk múlt órán bejelentette, megszületik a jövőhéten a babája, így új tanárt kapunk. "Remélem valami aranyos tanár lesz." Hittem ezt azelőtt, hogy a tanár belépett a terembe. 185 cm magas, 30 év körüli férfi barna hajjal, szép kék szemekkel. Egész jóképű.

- Sziasztok. Örültök, hogy megismerhettek. Mr. Collin Stern vagyok. Szingli, az elérhetőségeimet pedig elkérhetitek óra után. - "mutatkozott be." Ilyen önelégült fickót még életemben nem láttam, na jó. Talán egyszer, de az egy hosszú történet.

Miután elmondta, hogy mit várjunk, és mit tanít ma nekünk, el is kezdte az órát. Hála az égnek. Az óra felénél egy üzenetem érkezett.

Elena üzenete: Na milyen az óra? :))

Brigitte üzenete: Az óra jó, csak az új tanár... egy egoista állat. :'( 

Elena üzenete: Az kellemes. xD

Attól eltekintve, hogy milyen volt a "bemutatkozása" a tanár úrnak, az órája remek volt. Egy pillangót ábrázoló fényképen mutatta be a feladatunkat, amit jövőhétre el is kell készítenünk. Kiindultam a teremből, de az ajtóban kénytelen voltam megállni és visszafordulni, mert valaki utánam szólt, a hangjából ítélve azt gondoltam, hogy Mr. Egoista tanár úr lehet az.

- Hé, Ariel! Gyere csak vissza! - kiabált. Megfordultam, és odasétáltam hozzá kicsit talán sértődötten, habár az évek alatt már megszoktam, hogy az emberek a hajamról jegyeznek meg.

- Igen, Mr. Stern? - mosolyogtam kényszeresen. 

- Először is szólíts nyugodtan Collin-nak. Másodszor. Ha meg tudod tenni, hogy olyan csodálatos képeket csinálj, mint amiket a tanárnő mutatott, akkor kérlek nélkülözd a barátaidat egy óráig és ne üzengess az órámon. Köszönöm. Viszlát! - mondta szigorúságot tettetve, azonban lazán. Egy "Viszlátot!" mormogtam az orrom alatt és hazamentem.