2. rész - Fotózzunk!

Szombat reggel van. Abban a hitben ébredtem fel fél nyolckor, hogy ma pihenhetek egy kicsit, de aztán eszembe jutott, hogy délutános vagyok és még Mr. Egoista professzor úrnak is kell fotóznom valami hű de jó képet. Kikászálódtam az ágyból és felvettem a papucsomat. Bementem a mosdónkba, ami egyébként iszonyatosan kicsi. Tudniillik, két fürdő van a házban. Egy itt a földszinten, egy pedig az emeleten. Az emeletiben van egy zuhanyzó és egy kád is, ebben viszont csak egy csap meg egy toalett. Ezért eleinte kész harcok folytak a fenti fürdőért reggelente. Miután megmostam az arcom, áttrappoltam a konyhába. Betettem egy kenyeret a pirítóba. Elővettem a fényképező gépem. Bekapcsoltam, kikapcsoltam, bekapcsoltam,  átnéztem a rajtalévő képeket, aztán elölről kezdtem újra és újra.

 - Mit kéne fényképeznem? - kérdeztem magamtól. Körülnéztem a szobában. A konyhaasztalon egy

váza volt, egy csokor szimpatikus virággal. Egy olyan csokor szimpatikus virággal, ami tegnap még nem volt ott. Beállítottam a gépem, hogy egy szép fényképet tudjak róla készíteni. Megnyomtam a tetején lévő apró gombot és a vaku villanásával egybekötve elkészült a fénykép. Megnéztem az elkészült képet, ami... ami egy szokványos vázát ábrázolt egy szokványos virággal. Semmi érdekes nem volt benne. Erre tuti nem kapnék jó jegyet, így ha már ott voltam leültem a konyhaasztalhoz és tovább szenvedtem azzal, hogy milyen témát kellene választanom a képemhez. Nem tudom mennyi ideig ültem ott ihletre várva, nekem óráknak tűnt, de valószínűleg maximum 7 perc lehetett, így végül feladtam. Úgy gondoltam jobb ha nem erőltetem. Ha majd megszólít valami lefényképezem és kész, meg van oldva. Bár, azt hiszem ha valami élettelen tárgy megszólítana akkor inkább aggódnom kéne. Ilyesfajta értelmes gondolatokkal indultam el, hogy megnézzem mivel foglalkoznak a többiek. A mi szobánkban kezdtem. Katy még az ágyban mocorgott, gondolom zavarta a nap egyre erősödő fénye, tőle egyébként nem is vártam, hogy ilyenkor már ébren legyen, főleg, hogy szombat van. A következő szobában, már volt némi jele életnek, Renie nem volt benn, Elena viszont a laptopján nézet valami filmet fülessel, bár halkan így is hallható volt néhány csatakiáltás. Annyira belemerült, hogy észre se vett és nekem sem állt szándékomban megzavarni semmilyen háborút, ezért óvatosan behajtottam magam után az ajtót és felmentem az emeletre. Cindy szobájában megtaláltam Renie-t, éppen matekpéldákat segített megoldani a húgának. Végül eljutottam Adrienne és Bloom szobájába, vagy, ahogy mi hívjuk a katasztrófaövezetbe. Már a belépéskor nehézségekbe ütköztem, ugyanis az ajtó megakadt egy kupac ruhában így csak résnyire tudtam kinyitni, azon kellett bepasszíroznom magam. Adrienne az ágyán ülve olvasott valamit, először azt hittem a növényekről, de közelebb érve megláttam, hogy egy szakácskönyvet lapozgat.

- Mit készítsek ebédre? - kérdezte. Ó, tényleg, ma ő a soros.

- Um... - ültem le mellé átlépve pár cserepes gazt – Ezt! - böktem rá a rántott pulykamell filére. - Krumplipürével.

- Oké. Levesnek jó lesz húsleves? - kérdezte, mire bólintottam. - És a desszert?

- Ez kérdés? Palacsintaaaa - ujjongtam. Ekkor halk kacajt hallottam a hátam mögül. Bloom az ágyán fekve olvasott egy mangát. A feje vörös volt, idióta vigyor ült a képén és perverz nevetést hallatott. Azt hiszem, nem akarom tudni mit olvasott, így inkább visszamentem a földszintre, hogy felkeltsem Katy-t. Drága csontikám az ágyán volt szétterülve, még a takarót is lelökte magáról. Már készültem volna felkelteni, amikor bevillant valami.

- Milyen jó ötlet, muhaha -gondoltam és elővettem a fényképezőmet.

Miután csináltam pár képet Katy-ről, letettem a komódjára a kamerát és nemes egyszerűséggel (szokásomhoz híven) rávetettem magam. Egy két roppanás és fájdalmas nyögés után kinyitotta a szemeit és felpattant az ágyból.

- Már hétfő van? Úristen! Miért nem keltettetek fel a hétvégén? Basszuskulcs... Most komolyan átaludtam két napot? - hadarta riadtan Kate, én meg válaszként elkezdtem nevetni. Végül már annyira nevettem, hogy leestem az ágyáról, ezt követően ő is elkezdett nevetni. Hatalmas zajt csaphattunk ugyanis Bloom félbeszakítva az egyik mangáját rohant a szobánkba és szerintem egészen másra számított, mint ami fogadta.

- Ilyenkor jól vagytok? -kérdezte elég aggodalmas fejjel, de kellett fél perc míg válaszolni tudtunk.

- Őszin-tén? Nem! -nyögte ki végül Kate.

Még egy pár pillanatig fuldoklottunk a nevetéstől, azután viszont fogtam magam meg a kamerám és kimentem a nappaliba, Kate bent maradt a szobában, valószínűleg elkezdett felöltözni. Leültem a kanapéra és elkezdtem nézegetni az előbb készített képeket. A lépcső felől hallottam hangokat, épp valaki lesétált. Elena volt az és ujjongva jött hozzám elmesélni, hogy felhívta az unokatesója.

- ... és azt mondta, hogy egy tökre helyes csávó az új pincér és, ha van időnk délután ugorjunk be! Jössz te is? -kérdezte bociszemekkel.

- Persze -mondtam végül.

Amikor kész lett az ebéd, Addie mindenkit asztalhoz hívott és mielőtt nekiláthattunk volna az étel elpusztításának előtte elmondta, hogy miért lett ilyen színű a krumplipüré, hogy ne kapjunk sokkot. Azt mondta kipróbált valami fűszert (?) és attól lett ilyen színe. Miután kiszedtem a zöldes-barna krumplitrutyit (a biztonság kedvéért elég keveset) megbökdöstem nem-e mozog, de a teszt eredménye negatív lett szóval körbenéztem és megkóstoltam. Fél perccel később, amikor még mindig éltem, a többiek rájöttek, hogy nem halálos és ők is megkóstolták.

- Olyan mint az a kínai cucc, annak is ilyen az íze -mondta Bloomy.

- Olyan, mint egy adag... -kezdte el Cindy.

- Cindy! Ne folytasd. -mondta Renie.

- De én csak a külsejére gondoltam, egyébként ehető. - mosolygott kedvesen Cindy.

- Köszönöm. -mondta röhögve Addie. - Még ilyen bókot sem kaptam.

Miután megtárgyaltuk a krumplit, Elena megkérdezte a többieket is, hogy eljönnének-e abba a cukrászdába, ahol az az "mega helyes csávó" van. Természetesen mindenki benne volt, kivéve Cindy-t, akit végül meg kellett győznünk arról, hogy kap egy tonna sütit. Három palacsintával később, neki láttam a mosogatásnak. Mire végeztem vele, a lányok már készen voltak és később leesett, rám vártak.

- Te mit csináltál? Miért nem vagy még kész? - szólt rám Cindy. Nem tudom, mi jár a fejében. Az arckifejezéséről ítélve, abban reménykedett, hogy ha "leszid", akkor majd nekiállok úgy rohangálni fel és alá a lakásban, mintha kitört volna egy vulkán, vagy vége lenne a világnak. Levettem a pólóm, felvettem egy másikat, a lábamra húztam a piros sportcipőm, és higgadtan kisétáltam az ajtón. A cukrászda nem volt túl messze, egy-két saroknyira talán.

Ez az a cukrászda, ami bebizonyította számunkra azt, hogy nem a külsőről kell ítélni. Ugyanis ez egy babrózsaszín épület, pink ajtókkal, halvány, citromsárga bútorokkal. Próbáltunk úgy leülni, hogy ne vegyük figyelembe a rózsaszín, virágmintás terítőt, sem a rajta lévő sárga kiskacsa alakú díszeket. Körülnéztünk a teremben, hogy merre lehet az a híresen " mega helyes" pincér.

- Szerintem már nem dolgozik, gyerün... - mondta Renie, de a végéig nem sikerült eljutnia. Megfordultam, és megláttam az okot, ami nem engedte neki, hogy tovább mondja, hanem arra késztette, hogy pár percig bambán bámuljon maga elé, majd hirtelen az égbe emelje a kezét. -Pincér! Rendelni szeretnénk! - kiáltott oda a srácnak, aki egész helyes. Na jó, bevallom: Irtó helyes. De olyan furcsának tűnt, mármint milyen pasinak van kiskacsás tolla? Bár kitudja lehet, hogy csak a dekoráció miatt volt neki.

- Csajok.. Szerintem ez meleg. - suttogta Bloom, hogy a kisfiúsan helyes srác ne hallja. Megnézve a fiú haját, pólóját, nadrágját, karját... Na szóval a srácot jól megnézve. 

- Bloomy! Neked már mindenki meleg? - kérdeztem kissé felháborodott hangnemben, fogalmam nincs miért. Nem sértődött meg, és magyarázkodnom sem kellett. Ez nem lepett meg. 

- Jujj! Ez csak nem a legújabb Burberry felső? Olyan cuki, hogy belehalok! - sipítozott egy férfi hang örömökkel telve. Az egyik asztaltól jöttek a hangok. Egyszerre, olyan filmes módon fordultunk arra. A szemünk káprázott a látványtól, ahogy a helyes srác egy lány felsőjét nézegeti. Ez még nem is volt semmi. Azonban mikor megkérdezte, hogy mennyibe került, mert a pasija egy pont ilyet akar, akkor ugyan olyan egyszerre és filmbelien, mint az előbb felálltunk, most úgy mentünk ki az ajtón. 

- Pedig el akartam kérni a számát. - mondta szomorúan Elena, majd belegondolva az egész szituációba nemes egyszerűséggel elnevettük magunkat.