10. rész - Szabadság és más csacskaságok

- Bri! Brigitte! Brigitte, kelj már fel! Elkésünk! - Kiabálta Elena a fülembe.
- Oké, oké, ébren vagyok! - mondtam olyan gyorsasággal és hangsúllyal, hogy még egy zombi is megirigyelte volna. A nappaliban tekergő lányok (Elena, Kate, Bloom és Cindy) hatalmas nevetésben törtek ki, gondolom, miattam. Gyorsan a tükörhöz siettem, és engem is elkapott az a röhögőgörcs, ami a barátnőimet egy fél perccel ezelőtt. Valaki Oreo-t ehetett a kanapén. Sőt, ebben biztos is lehetek, mert az arcomon egy hatalmas darab keksz foglalt helyet. Gyorsan levettem a kis kekszecskét a helyéről, és megmostam az arcom. Egyébként nem csak a mozgásom tempója hasonlított egy élőhalottéra. A fáradtságtól, kialvatlanságtól, és talán az izgalomtól hatalmas, fekete karikák kerültek a szemem alá, ami pont jól mutatott a sápadt, szinte fehér bőrömhöz. Mire kiértem a konyhába, Cindy már egy nagy tányér kajával várt minket.
- Neked nem tanulnod kellene véletlenül? - kérdezte Renie a húgát, aki egyébként nem soká érettségizik.
- Nyugalom, nővérkém. Én veled ellentétben csak a fejemen vagyok szőke. - Nagyon szerették ezt csinálni. Napi szinten szidták egymást, csak úgy. Poénból. Tisztában voltak egymás és saját hibáikkal egyaránt, így ezek a sértések, csak egyszerű, testvéri heccként szolgáltak, amiből gyakran mi is kaptunk. Egy ideig farkasszemet néztek, majd megölelték egymást, és leültek enni. Kate és Adrienne leült Cindy mellé, Elena, Bloom és én pedig az asztal másik oldalára telepedtünk le. Sült hús volt, saláta ágyon. Nem volt nagy szám, de mégis isteni finom. Mivel nem vagyok egy séfpalánta, így körülbelül ennyit tudok megjegyezni egy ételről. Bementem a fürdőbe, megfürdöttem. És bármennyire igyekeztem, azok a karikák nem akartak eltűnni. Mivel minden megoldást kipróbáltam, ami az eszembe jutott, jobbnak láttam feladni.
Átsétáltam a szobánkba és felvettem az ágyra már kikészített világoskék farmeromat, és az egyik kedvenc, bő pólómat. Egy amerikai zászló mintás karkötőt húztam a kezemre, amit azt hiszem még Kate-től kaptam ötödikben. Hogy-hogy erre még emlékszem, de a töritételek felét elfelejtettem? Megfésültem a hajam, és a kis macis zoknimra felhúztam a fekete tornacsukám. Bloom sétált ki a fürdőszobából. A tekintetünk találkozott, mikor egy ijedt arckifejezést küldött nekem. Gyors léptekkel haladt felém, erőteljesen megragadta az alkarom, és berángatott a fürdőbe. Leültetett a kád szélére. Elővett mindenféle kenceficét, és rám nézett. Egy korrektort fogott a kezébe.
- Mit akarsz azzal...? - kérdeztem kicsit túldramatizálva az egészet, mintha éppen megölni készülne. Elnevette magát, majd komor arccal nekiállt a puha anyagot rákenni az arcomra. A viselkedésétől úgy éreztem, mintha egy film leggonoszabb embere próbálna kinyírni, és várhatom a hősömet. A krémtől viszont olyan kellemes érzés járt körben, mintha én lennék Hamupipőke, és a drága tündérkeresztanyám próbál szürke kisegérből hercegnőt varázsolni belőlem. A tükörbe nézve inkább a második lett igaz. A csúnya, fekete karikáknak hűlt helye sem volt.
- Ez olyan volt, mintha Dumbledore csinálta volna. - csodálkoztam el rajta. A kezembe kaptam egy fogkefét, és Bloom felé tartva elkiáltottam magam. - Legilimens!!
Kicsit furcsállva nézett rám, én pedig vártam a hatást, hogy meghalljam, mi jár a fejében. Nem nagyon akart összejönni, de azért próbálkozni szabad, nem?

- Csajok! Készen vagytok? - Elena jött be az ajtón. Bólogatva sétáltunk utána. Beültünk az autóba. Elena vezetett, mi pedig csak élveztük az utazást. A rádió halkan szólt. Én személy szerint azon töprengtem, meddig fog majd tartani az út. Csak találgatni tudtam, hogy hol járhatunk, mivel egyre több fekete ruhás, hosszú hajú, bakancsos embert láttunk sétálni, álldogálni, vagy éppen valamilyen járművön. Miután leparkoltunk, Elena sietősen elindult a bejárat felé. Nem kérdeztünk semmit, hiszen ki ne várná a találkozót, ha nem látná hónapokig a testvérét? Én mindenképpen. A tempóját felvéve igyekeztünk a kapu felé, ahol felmutattuk a jegyeinket. Bementünk. Még volt vagy fél óra koncertig kezdetéig, de máris rengetegen voltak. Próbáltunk átverekedni a tömegen a színpadhoz jutás érdekében.

- Brigitte! Foghatlak, nehogy elvesszek? - kérdezte Bloom. Válaszul belekaroltam, és folytattam a tolakodást, természetesen úgy, hogy a legkevesebb emberben tegyek kárt. Kisebb-nagyobb sikert el is értem, pont addig a pillanatig, mikor már egy 190 cm körüli, testesebb férfi rá nem lépett a lábamra. Valami "bocs" szerűt mormogott, de látszólag nem nagyon érdekelte a helyzet. Szegény lábam annyira fájt az acélbetétes bakancsától, hogy a fejemben még a lábamputáció gondolata is megfordult. Egy pár métert haladtunk tovább, mikor egy ember nekem jött, aki ezzel neki is lökött a másik oldalamon beszélgető csajnak. Az egy "mit képzelsz magadról" fejet vágva fordult felém. Bocsánatot kértem tőle, ő pedig elfogadta azt. Végre egy kedves ember! Tovább haladtunk. A VIP bejárat láttán még jobban sietni kezdtem, azonban Bloom egyszer csak megállt. A felsőjét vizsgálta, amin most már nem csak egy álomfogó díszelgett, hanem valamelyik ember söre is. - Ez volt az egyik kedvenc felsőm. - Elnevettem magam.
Amint beértünk, és megláttuk a srácokat, Elena futni kezdett. Odarohant hozzájuk, és megölelte Shane-t. Megálltunk mellettük, és arra vártunk, hogy végre megismerhessük őket. Vagy legalább a nevüket megtudjuk. Renie megköszörülte a torkát, hogy végre észrevegyen minket, ne csak trécseljen.
- Jajj, bocsi! Ők itt Shane, Dave, Chris, Zack, és Martin. Srácok, ők a barátnőim. Bloom, Brigitte, és Renie.- mondta. Rá mosolyogtam a fiúkra. Attól, hogy nem fogom őket sokszor látni, még lehetek kedves.
 - Örülök, hogy megismerhetlek titeket csajok, de most le kell lépnem pár percre. - mondta Martin, a gitáros. Próbáltam bememorizálni őket, nehogy eltévesszek valamit. Ennek érdekében jól szemügyre vettem mindegyikőjüket. Martin egy magas, 190 cm körüli, vékony srác volt, csillogó barna szemekkel, és nagy hajjal. Alap színeket viseltek. Abban a szent percben, hogy meglátod őket, ugyanolyannak tűnhetnek, de ez nem igaz. Egyéniek voltak. Egyéniek és különlegesek. Ilyen rövid idő alatt csak előítéletek születhetnek, nem lehet megítélni az embereket ilyen hamar, de az én első benyomásom (bár kissé tovább gondolva) mégis ez.
- Mi is. - Mondtuk őszinte mosollyal az arcunkon. Mivel az idő telik, így gondoltam körülnézek, honnan lenne a legjobb fotózni. Körülnéztem.

- Brigitte! Én azt hiszem haza megyek! Át kell vennem ezt a pólót, és ez egyébként sem az én műfajom. - mondta Bloom a még mindig nedves (és foltos) pólóját nézegetve. Chris, Dave és Zack egy méterre ült tőlünk. Beszélgettek, készültek, és pont meghallották a barátnőm távozását. Odaléptek hozzánk, és olyan egyszerre, mintha betanulták volna, a felsőjére néztek.
- Adjunk egy pólót kölcsönbe? - kérdezte Chris. Bloomy helyében elfogadtam volna, hiszen kedvesnek tűntek és a gesztus is az volt, azonban ő csak megrázta a fejét.
- Akkor csak nem hallgattok meg minket? - kérdezte kíváncsian Dave.
- Csak ő megy. Én maradok fotózni. - Ezt ahogy kimondtam, eszembe jutott, hogy össze kellene szednem a gondolataim. A gondolatkutatás közben megszomjaztam, így keresni kezdtem egy üdítőt. Éppen a turné buszuk mellett haladtam el, mikor beszédet hallottam. Nem akartam hallgatózni, sem zavarni, ezért elosontam mellettük. Vagyis elosontam volna, ha nem kapom el az egyik mondatot.
- ... De tudod, hogy ez nem igaz, El'. Én szeretlek. Tényleg szeretlek. - mondta Martin. A lélegzetem is megállt. Mi van? Ezek most...?

Körülbelül 5 percig állhattam ott, azon a helyen, csak bambulva magam elé, és éreztem, ahogy kezd összeállni a kép. Martin miatt volt néha olyan ideges Elena. És ezért maradt kint néha késő este is. És.... Nyilvánvalóan ez lehetett az oka, amiért volt egy csomó megnyitatlan üzenete. Bocsánatot akart kérni. Bocsánatot, azért a számomra még ismeretlen, de biztosan rossz dologért, amit tett. Mozgolódni kezdtek az emberek, a zaj egyre hangosabb lett. Mindjárt kezdés. Gyorsan eliszkoltam, mielőtt megláttak volna. Pont időben értem vissza a színpadhoz, mivel a fiúk kezdeni akartak. Utánam pár perccel Martin is megérkezett. Figyeltem, hátha rajtakaphatom őket valami apró, cuki pillanatban, de nagyon ügyesen csinálták. Elena később jött mint Martin, és a koncert közben is inkább Shane nevét kiabálta. A fiúk nagyon jók voltak. Minden remekül ment. Elgondolkodtam azon, hogy vajon tudtak-e volna ennél jobban is lelkesedni, örülni, tombolni ezekre a dalokra? Szerintem nem. A képeim nagyon jól sikerültek. Elbúcsúztunk a fiúktól, és beültünk az autóba. Az úton Elena végig azt ecsetelte, hogy mennyire örült annak, hogy láthatta a bátyját, és a koncert sikerességét taglalta. De nekem végig a Martin dolog járt a fejemben.

Abban a szent percben, mikor leparkoltam a feljáróra, és leállítottam a motort, a két lány rögvest kiugrott a kocsiból, és rohantak is befelé. Szép nyugodtan becammogtam az ajtón. A nappaliban Elena a koncerten történteket ecsetelte Kate-nek, Bloomnak és Cindy-nek, természetesen a szaftos részleteket kihagyva.

- Mindjárt jövök! - mondta Renie, és elindult a szobájukba. Amint nem volt olyan feltűnő, utána surrantam. A fülem az ajtóhoz tartottam, nehogy belezavarjak valamibe. Semmi zaj. Kinyitottam az ajtót. Renie az ágyon ült, a telefonját nyomkodva. Nem az a vidám arckifejezés ült az arcán, ami szokott.

- Baj van? - kérdeztem. Megrázta a fejét, és csak mosolygott egyet. - Ömm... - kezdtem, majd rám tört a szófosás, és hadarni kezdtem mindent, ami ma megfordult a fejemben, és a témához kapcsolódott. Egy pillanatig meglepetten nézett rám, mintha lefagyott volna. Elgondolkodott, majd a mosoly visszatért az arcára.

- Tudtam, hogy nem fog sokáig titokban maradni. -Sóhajtott. - Már egy hónapja ez megy. Járnak, szétmennek, megint szeretik egymást. Nehéz rajtuk eligazodni, de szerintem aranyosak. - Meglepődtem. Ennyire kihagyna mostanában a dolgaiból? A gimiben is gyakran értesültem későn a történtekről, de titkon abban reménykedtem, hogy ez az időszak elmúlt.

- És... Mi lesz az egész végeredménye? Elmondhatom neki, hogy tudom? - kérdeztem lassan. Nem voltam benne biztos, hogy ezt meg szabad kérdeznem.

- Hát.. - gondolkozott el, miközben hátratúrt egy csintalanul kilógó szőke hajtincset. - Ha így folytatják tuti, hogy drámával teli életünk lesz. Tippem sincs meddig bírják ki együtt, de én szurkolok nekik. - Pötyögni kezdett a mobilján, kicsit zavarónak éreztem magam, ezért elindultam kifelé. Már a kilincsért nyúltam , mikor utánam szólt. - Felőlem elmondhatod neki. Az a te dolgod. Legalább valaki tudja már. Hátha bátrabb lesz.

-  Bátrabb? Ennyire nem szeretné, hogy tudjam? Vagy hogy tudják? Vajon Shane tudja? Á! Miket gondolok. Ki is akadna.  - gondolkodtam kicsit hangosan, mert amikor kiléptem a szobából, Cindy kicsit furcsán nézett rám. Már pont magyarázkodni akartam, mikor megszólalt a csengő. Gyorsan az ajtóhoz rohantam. Kinyitva egy eddig ismeretlen személy állt előttem.

Barna, rövid haja volt, ami pont jól volt fésülve. Barna szemei gyönyörűen csillogtak, bár ezt észre sem vettem, amíg Kate, Renie és Adrienne ki nem fejtette.
- Szia! -köszönt, és egy bájos mosolyt küldött. Na! Pont ennyi kellett az előbb említett barátnőimnek, hogy előkerüljenek a... a fogalmam sincs honnan. - Tegnap költöztünk a szomszédba, és sajnos csak most volt időm bemutatkozni. Luke vagyok!

 Na igen. Itt volt az a pont, hogy mind három lány elkezdett olvadni.